Emberi cselekvéseinket különböző szociális, szellemi és morális érdekek vezérlik, amelyek a cselekvők céljait, értékeit, normáit és hozzáállásait tükrözik.
A szociális érdekek azok az érdekek, amelyek a cselekvők közötti kapcsolatokra, együttműködésre, konfliktusokra és befolyásolásra vonatkoznak. Ezek motiválhatják a cselekvőket arra, hogy másokkal igazodjanak, hatással legyenek rájuk vagy ellenálljanak nekik
Szellemi érdekeink azok, amelyek a cselekvők tudásra, megértésre, kreativitásra és önkifejezésre vonatkoznak. A szellemi érdekek motiválhatják a cselekvőket arra, hogy tanuljanak, kutassanak, alkossanak vagy kommunikáljanak
Morális érdekeknek tekinthetők azok, melyek a cselekvők jó közérzetére, igazságosságra és jogokra vonatkoznak. Az erkölcsi érdekek motiválhatják a cselekvőket arra, hogy tiszteletben tartsák mások jogait és jólétét, illetve elkerüljék a károkozást vagy az igazságtalanságot. Ha mégis kárt okoztak, kármentést végezzenek.
A különböző érdekek nem mindig harmonikusak egymással, hanem gyakran ellentmondásba kerülhetnek vagy konfliktust okozhatnak. Például egy cselekvő szellemi érdeke (pl. egy új felfedezés megtétele) ütközhet mások morális érdekével (pl. a felfedezés etikai következményei). Ilyen esetekben a cselekvőnek mérlegelnie kell az érdekek súlyát és fontosságát, valamint azt, hogy milyen következményekkel járna az egyik vagy másik érdek feladása vagy előnyben részesítése. A cselekvő döntését befolyásolhatja a saját értékrendje, normarendszere és hozzáállása, valamint a társadalmi környezet elvárásai és nyomása.
Türelmetlen irodalmi és erkölcsi kíváncsiság
Mainstream kulturális körökben közismert tény, hogy Az alapimágó bukása című posztmodern pszicho thriller hőse sok évtizede olvas szakmai esszéket és cikkeket türelmetlen irodalmi és erkölcsi kíváncsisággal. Ám sem ezekben, sem fantasztikus, valóságvesztést okozó disztópiás meseregényekben nem szerzett még tudomást egyetlen olyan csapatról sem, amelynek minden tagja, vagy legalább többsége, adott pillanatban megadóan fölemelte két kezét, és lemondott. Le a földi hatalmáról. Mondván: tévedtünk, de nem a helyzet, hanem a magunk megítélésében. Bár vannak közöttünk eszes, képzett, tisztességes emberek, mégis, mint csapat, le- és megbuktunk. Annyiban mindenképp, hogy bár már jó ideje szorgosan tesszük a dolgunk - alapvető, fontos ügyekben semmi haladást nem értünk el.
Annak idején sokan szavaztak ránk, ami bennünket szinte boldoggá tett: lám, bíznak bennünk az emberek, sikerül modern, demokratikus és bőséges országot teremteni a Tomboló Pánik szigetén.Hiszen az érett, józan többség, noha alig ismer minket, mégis velünk van. Mindez azonban csak önámítás és derealizáció volt részünkről.
Szociális szorongás - társadalmi fóbiák
Aztán lassan rájön a lélektani krimi szorongó hőse: az emberek zömének meghökkentően csekély, felületes ismeretei vannak a politikai valóságról és az abban működő tényezőkről.
Pedig valamikor azt hitte, az amerikai konzervatívok megfogták az isten lábát – azaz inkább a kezét. Akkor, amikor az istenhitet és az Isten felelősségét visszaemelték régi rangjára. Persze, egyetlenegyszer járt ott, jobbára formális látszatokból ítélkezik, mígnem kiderül, hogy milliókat rendített meg ama hírhedett amerikai vallási csoport, valójában szekta története, melynek prófétája a gyülekezet szinte már minden nőnemű tagját a magáévá: a rabszolgájává tette...
Megjegyzendő: állítólag azokat is maga alá hajtotta, akiknek a szokványos, szabad, odakinti világban ilyen esélye nem volt. Érthető? A szekta sikerének egyik forrása éppen ez volt: az egyébként (külsejük, koruk, tanultságuk, műveltségük, anyagi helyzetük, vagy éppen alakjuk, modoruk stb. miatt) nemigen volt esélyük családalapításra, házasságra.
Vajon sokunkban valóban mocorog némi vágya az üdvözítő vakhitnek? Így menekülnénk meg a felelősségtől? Valóságismeret helyett derealizáció és személyiségvesztés?
Néhányan biztatják hősünket, mondván: vagyunk még néhányan, akik fölkészültünk arra, hogy megvédjük közös kincsünket, morális értékeinket ettől a rabló rendszertől. A hírek zöme nem rémhír, de a tisztesség és a bátorság nem fog kihalni most sem. Kemény csaták előtt állunk, a végén természetesen az új ország fog győzni a maga rendes embereivel, s még véletlenül sem azok, akik pánikunkra okot adnak.
Hitvány, és gyakran váltig tagadott, álcázott (mert voltaképp gyűlölt és persze szégyellt) bizonytalanságunkban olykor nagyon is megkapaszkodnánk; mégse járja át elménket: ez annak is a jele, hogy elöljáróink csalódtak bennünk. Ami talán nékik nem is akkora tragédia, mint nekünk. Nem akkora, mert nem magukban csalódtak, hanem bennünk – pedig mi igazán elszántuk magunkat, csodát akartunk tenni: tíz-húsz év alatt dinamikus, modern, derűsebb és távlatosabb társadalmat, gondolkodást, értékteremtést kívántunk megalapozni.
Mi van ma? A vezér a regényben hatalmas. Magánserege a pletykák szerint erősebb minden állami fegyveres erőinél. A hírt nincs mód ellenőrizni. Semmi sem bizonyítja, hogy ez csak egy veszélyes mesterséges intelligencia alkotta összeesküvés-elmélet.
Regényünk hőséhez – noha cseppet sem igazán bennfentes – számos hír, hírtöredék jut el. Mindenki arról pusmog, hogy mind több bevétel fut be nyilvánosság elől elzárt alapokba, hajmeresztő, voltaképpen titkos intézkedések terelnek belbiztonsági, katonai, illetve mindünk elől elzárt óriás-perselyekbe pénzeket. Eközben ezer és ezer fiatal és nemcsak fiatal orvos (és nemcsak orvos) menekül más országokba, az óvodák fizetéskötelesek lesznek... Őszintén reméli, hogy e hírek zöme rémhír, amit azonban semmi sem bizonyít.
Deperszonalizáció és derealizáció a Pánik-szigeten
A permanens, legyőzhetetlen szorongásban és szociális fóbiában vergődő regényhős sehogy sem akarja megérteni, mi értelme van annak, hogy – és itt következhetne a hosszú felsorolás, amelyet rengeteg Pánik-szigeti állampolgár leírhatna. Szomorú és szorongó Az alapimágó bukása pszichodráma hőse, mert nem külső kényszerek diktálják mindezt, nem is magasrendű szociális, szellemi, morális érdekek, hanem csakis országos hívságok. Hiúságok – a szellemi fogyókúráknak és a tiszta víz ínségének alávetett fóbiás polgárok teremtette értékhiányok. Ezen csak ront a digitális ipari forradalom és a fenntartható fejlődés
Ha nincs igaza, írja Deperszonalizáció a Pánik-szigeten című cikkében, üssék agyon, vagy győzzék meg szelíden, hogy villamosjeggyel akart repülőre ülni és ellenőrizni a Föld végveszélyét.
